Zugliget–London–Provence – nem elveszett idő

Marcel Proust mondatával ajánlja olvasóinak legújabb regényét: „Az emberek nagyobb helyet foglalnak el az Időben, mint amely oly szűkmarkúan adatott meg nekik a Térben.” Ön és családja élettörténete a legjobb magyarázat erre a prousti idézetre. A kontinenseken átívelő családtörténet középpontja azonban mégiscsak Buda, a Hegyvidék.

– A Városmajor mentén születtem, épp akkor, amikor nagyapám, Molnár Ferenc elhatározta, hogy harmadik feleségével, Darvas Lilivel a sok utazgatás után Budán telepedik le. Vettek egy nagy házat a Nyúl utcában, amit aztán mégis mi kaptunk meg, miután ők inkább Amerikába emigráltak. Apám ekkoriban a Válasz főszerkesztője volt.

Később a folyóirat és a ház sorsa összeért, de előbb még jött 1944…

– Jött… És a nyitott platós teherautó is, katonákkal, s egy Adolf Eichmann-kinézetű SS-tiszt megkérdezte tőlem az utcán, sok szoba van-e ebben a villában. Én büszkén feleltem, hogy nagyon sok. Ők pedig biztosra mentek, nemcsak azért, mert hatéves kisfiúként dicsekedtem, hanem mert akkoriban egy nagy sárga csillagot viseltem a kabátomon… Szinte azonnal kiraktak minket a házból. Engem Balatonkilitire menekítettek. Apámat, Szerb Antallal és Halász Gáborral, a balfi haláltáborba vitték, a család többi tagja azonban megmenekült. A háború után visszakaptuk a Nyúl utcai házat, amit a németek után az oroszok „laktak” – az ebédlőben tartották a lovakat. Ne mondjam, hogy a parkettnak milyen szaga lett… Anyám átvette a Válasz szerkesztését, de ez anyagilag akkora terhet jelentett, hogy a ház teljesen be volt táblázva a kiadói költségekre. Aztán végül rá is ment. Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült eladnunk, nem árverezték el az ingóságainkkal együtt, és anyámnak sem kell festenie.

Ezt hogy érti?

– Amikor az adóhatóság emberei eljöttek leltározni, és meglátták a falon Rippl-Rónai festményét, amelyet még nagyapám vásárolt, felírták a listára: „kép karácsonyfával, ötven forint”. Erre gondolta anyám, hogy majd ő fest nekik egy karácsonyfás képet. De ennél fontosabb, hogy a háború után az optimizmus légkörében indult újra az élet. A házunkban működött a Válasz szerkesztősége, amit aztán politikai okokból egyre inkább ellehetetlenítettek. Ott jelentek meg Bibó írásai, Weöres formabontó költeményei, és ez nem tetszett az akkori hatalomnak. A Nyúl utca után a Zugligetben vásárolt szoba-konyhás kis sváb ház lett nemcsak az otthonunk, de a hazai irodalmi élet egyik központja is. Vasárnaponként húsz-huszonöt ember gyűlt össze, gyakori vendégünk volt Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Gyapay Gábor, Domokos Mátyás, Lator László, Pilinszky János, Ruttkay Kálmán – hogy csak néhányukat említsem –, olyanok, akik ellenezték a kommunista diktatúrát.

Nem meglepő, hogy ön is újságíró lett.

– Tizenkilenc évesen lettem az akkor alakult Hétfői Hírlap munkatársa. A főszerkesztő, Boldizsár Iván 1956. október huszonharmadikán elküldött, hogy írjak riportot a készülő békés diáktüntetésről. Semleges újságíróként a menet mellett, a járdán mentem, míg észre nem vettem a tömegben író barátaimat, Réz Pált, Vajda Miklóst és Domokos Mátyást. A Bem térre már velük vonultam én is, aztán ott voltam az Országháznál és a Magyar Rádiónál is. Az ott történtekről írtam életem első riportját. Amikor november negyedikén reggel búcsúzni jött hozzánk ismerősünk, Király Béla tábornok, rám bízott három borítékot. Azoknak kellett kézbesítenem, akikre a lehetséges fegyveres ellenállást bízta volna. Az első címre még eljutottam, a másik két levelet azonban az oroszok miatt jobbnak láttam megsemmisíteni. November huszonkilencedikén én is átléptem a határt, rövidesen pedig megérkeztem Londonba.

Ekkor kezdődött híressé vált levelezése édesanyjával, amiből megszületett először a Levelek Zugligetből című kötet, amiért József Attila-díjat kapott, az idén pedig annak folytatásaként a Tamperdü. Különös cím…

– Francia kifejezés, a le temps perdu, azaz az elveszett idő fonetikus ejtésének összeolvadása, a borítón a provence-i házunk ablakából nyíló kilátás látható. A különcködő címmel, Marcel Proust nyomán, az elveszett Zugligetet keresem, és amit a Levelekben annak feszes szerkezete miatt nem írtam meg, arra ez a kötet lehetőséget ad. Felidézem benne zugligeti ifjúságomat, anyám személyiségét, az ő köreinek nagyjait.

Mit jelentett önnek, hogy Sárközi Márta fia?

– Mindenképpen meghatározta az írói stílusomat, hiszen ő, Molnár Ferenc lányaként, sziporkázó kozőr, azaz beszélgető volt. Amikor írok, mindig az olvasót látom magam előtt, hozzá beszélek, úgy, hogy egy percre sem szeretném untatni. A másik szülői hatás abban ért, hogy anyám maradéktalanul becsületes volt minden politikai rezsim idején, nem hódolt be egyik hatalomnak sem, és mindig segített a barátain. Ő valóban legendás személyiség, akiről érdemes volt regényt írnom. De mivel már mindent megörökíthettem, ami megörökíthető, most hajdani BBC-s kollégám, Cs. Szabó László életrajzán dolgozom. A legközelebbi könyvhétre pedig megjelenik több mint ötven év újságcikkeiből, publicisztikáiból válogatott kötetem, Túl az ezrediken címmel.

Londonban él és ír 1956 óta. Ennek sem az írásain, sem a beszédén a leghalványabb jelét nem lehet érzékelni.

– Nem lettem angol íróvá, és nagy szerencsém, hogy otthon is magyarul beszélhetek, hiszen feleségem is magyar, sőt, budai lány. Mióta harminchárom év után először hazalátogattam, gyakran jövök Budapestre. A Hegyvidékhez ráadásul mindketten annyira erősen ragaszkodunk, hogy vettünk egy lakást a kerületben, a Városkútnál, s igyekszünk minél több időt itt tölteni. A maguk lapját is nagyon szeretjük. Amikor Londonban vagyunk, a szomszédasszonyunk gyűjti össze a példányokat. Mindig jó érzés szépülésről, eredményekről olvasni. Én még a kátyúzásról szóló híreknek is nagyon örülök.

Közeledik az ünnep: milyen volt egykor és milyen ma Sárközi Mátyás karácsonya?

– Kisgyerekkoromban volt a legszebb, amikor december huszonnegyedike előtt apám szobája, az „úri szoba” kulcsra zárult, és estére – csodák csodája – mennyezetig érő, csillogó-villogó karácsonyfát hozott a Jézuska. Aztán karácsonyoztunk, már csak anyámmal, bujdokolva, faluhelyen, ahol egy kis fenyőágon néhány selyempapírba burkolt kockacukor himbálózott, és az ajándék nem volt több néhány fagyos körténél és egy fél marék diónál. Most Angliában a Mennyből az angyalt énekeljük, villanyt oltva, csillagszóróval a kézben a kis karácsonyfánál, majd a bőséges vacsora után elsétálunk az éjféli misére, amelyen vígan énekelve ünnepli Krisztus születését a hívősereg: „Oh come all you faithful, joyful and triumphant!”

Sárközi Mátyás tizenkilenc évesen, 1956-ban telepedett le Londonban. 1957 és 1961 között a londoni St. Martin Képzőművészeti Akadémia könyvillusztrátori szakán tanult, majd a BBC magyar osztályán dolgozott. 1963 és 1966 között a müncheni Szabad Európa Rádió, 1966-tól ismét a BBC magyar osztályának munkatársa, 1977 és 2004 között külső munkatársa volt. 1972-ben Londonban képzőművészeti galériát nyitott. 1981 és 1984 között a Londoni Egyetemen irodalmat és történelmet tanult. Eddig huszonhat kötete jelent meg. 2009-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, az idén pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést.