Meg_mindig_aktiv_edzolegenda

Még mindig aktív edzőlegenda

„Az életemben minden véletlen volt!” – mondta lapunknak a magyar röplabda „nagyasszonya”, dr. Kotsis Attiláné Kincsesy Gabriella, aki parancsszóra kezdett el röplabdázni. Játékosként vb- és Eb-hatodik, edzőként olimpiai és világbajnoki negyedik helyig vezérelte csapatát, 2010-ben pedig bekerült a sportági Hírességek Csarnokába. Nyolcvanhat évesen is dolgozik: a Tamási Áron iskolában hegyvidéki diáklányokat edz.

1948-ban kezdett el röplabdázni, ha jól tudom, nem önszántából…

– Kifejezetten utáltam! A háború befejezése után száztíz nőt toboroztak a rendőrség megalakuló női századába. Szükség volt egy sporttisztre, s mivel akkor már sportoltam, atletizáltam és kosárlabdáztam, azt gondolták, trénernek is jó leszek. Prohászka Laci ekkoriban válogatta össze az első magyar női röplabdacsapatot. A főnökömnek mondták a szervezők, hogy nekik a sporttiszt-tanárnő kell, vagyis én. Tudomásukra juttattam, hogy nem akarom vállalni a feladatot, hiszen azt sem tudtam, mi az a röplabda… Végül az őrnagy elvtárstól parancsba kaptam, hogy kötelező kimennem a mérkőzésekre. A Szlovákiából ide áttelepült csapatba kerültem be. A pályán lökdöstek, nem igazán tudtam, mit kell csinálnom. Mondták, hogy ne törődjek semmivel, csak üssem le a labdát.

Hogyan lett edző?

– Az életemben minden véletlen volt! A Ganzban játszottam és edzősködtem. Persze, papíron más volt a tréner. Majd társadalmi munkában – fizetést nem kaptam – a női ifi válogatott edzője is lettem. Az eredményes munkámat elismerve elvittek a moszkvai vb-re a felnőtt női válogatottal. A csapat kiesése után nem tértem vissza azonnal. Maradhattam – jutalomból –, hogy figyeljem a meccseket. Ott láttam először játszani a japánokat, tőlük rengeteget „loptam”. Adekvát gyors játékot játszottak, így tudták kicselezni a magas ellenfelet, illetve alkarérintéssel kezelték a labdát. Idehaza ekkor még csak felütések voltak, ezt a technikát én hoztam be Magyarországra. Mindig nyitott szemmel jártam. A sikereinket is ennek köszönhetjük, hiszen nálunk nincsenek magas lányok, a technikára nagyon nagy hangsúlyt kell helyezni. Ha valamit elvállalok, azt jól akarom csinálni. Ez akkor sem volt másképp. Tisztában voltam a hiányosságaimmal, a pszichológia szakot is ezért végeztem el. A csapatomban egységes szellem uralkodott, kivétel nélküli követelményrendszerrel. A trükkök és a kombinációk miatt szerettem bele a sportágba. A mérkőzéseken az első szettben nem is néztem a saját embereimet, csak az ellenfelet. Amikor időt kértem, már pontosan tudtam, milyen tanácsokat kell adnom: hogy mit nem szabad csinálnunk, s mik a vetélytárs gyenge pontjai.

A második és a harmadik olimpiája között felállt a kispadról, pontosabban, fel kellett állnia...

– Ez azért volt, mert egy új, kevésbé tapasztalt játékost akartak kiküldeni az olimpiára. Megkértek, hogy készítsek egy szakmai beadványt, amiben leírom, hogy magasítani akarom a csapatot, ezért változtatok a kereten. Mondtam, hogy ezt nem adom írásba… Aztán közölték – a pontszerző olimpiai helyezés után –, hogy nem kellek a továbbiakban, magyarán, kirúgtak.

Van önben harag?

– Nincs. A moszkvai olimpia előtt elkezdtek „billegni” az eredmények, így visszahívtak. Negyedikek lettünk; nem volt megfelelő a felkészülés a másik edzővel, hiszen a lányok a megelőző sok évben megszokták az én stílusomat, elvárásaimat.

Milyen stílusa van?

– Elvárom, hogy mindenki a tudása maximumát adja, segítse a másikat, ne a szájával, hanem a tetteivel. Aki többet tud, az tegyen le többet. A női lélek rejtelmeit nem értik a férfi edzők… Még most is összejárok az „öreg tyúkjaimmal”, és a mai napig mondják, azt szerették bennem, hogy követeltem és igazságos voltam. Soha nem kivételeztem senkivel.

A női röplabda-edzősködés úttörőjeként és a sporttudományok doktoraként 2010-ben beválasztották az egyesült államokbeli Holyoke-ban található Hall of Fame-be, azaz a sportági Hírességek Csarnokába. Ezzel hivatalosan is legendává avatták…

– Ez hatalmas megtiszteltetés! A mai napig én vagyok a világon az egyetlen női edző, aki háromszor is olimpiára vitte a csapatát. Ez azért is különleges dolog, mert a trénerek többsége egy-egy olimpiai siker után országot vált.

Önben nem fogalmazódott meg a gondolat, hogy külföldön jobb lenne?

– Senki sem próféta a saját hazájában. Hívtak, de nem mentem. Szeretek itt élni.

Nyolcvanhat évesen is aktív edző: a Tamási Áron iskolában hegyvidéki diáklányokat tanít röplabdázni. Nemrég jöttek haza Bécsből a World Sports Festivalról, ahol szintén eredményesen szerepeltek. Véletlenül találta meg a röplabda, az elejénahogy fogalmazottutálta, aztán mégiscsak egy életen át tartó szerelem lett belőle.

– Ez így igaz. Már hobbiból edzősködöm, öregségemre is sikerélmény az, ha valakit megtaníthatok valamire. A lányokra jó hatással van a röplabda. Mindig mondom nekik, hogy a szabályokat be kell tartani, hiszen csak így léphetünk előre.

Boussebaa Mimi