Lábszánkózás és sarkköri expedíció
Európa északi területein a régészek már az ókorba visszanyúló időkből is találtak sízésre utaló leleteket, a Kárpát-medencébe azonban csak a 19. században jutott el ez a fajta téli közlekedési mód új sportágként. A Regélő című folyóirat 1837-ben közreadta, hogy egy skandináv férfi, nevezetesen Ernst Jensen hússzor megkerülte a pesti vásárpiacot „norvég csúszkái” segítségével. Több évtizedet kellett azonban várni, mire újból hír jelent meg a sízésről a magyar lapokban: 1891-ben Chernelházi Chernel István, a kor híres ornitológusa egy norvégiai útja során ismerkedett meg a sílécek használatával, és lelkesen be is mutatta azokat nagyközönség előtt a Kőszegi-hegység lejtőin.
A sportos sízés kezdetei a Vérmezőhöz kapcsolódnak. A Budapesti (Budai) Torna Egylet (BBTE) két sportolója, Demény Károly és Bély Mihály 1892. december 4-én itt próbálta ki – a járókelők legnagyobb örömére – a Norvégiából rendelt „lábszánkókat”. Demény Károly ekkoriban postatisztviselőként dolgozott, később a posta vezérigazgatója lett. Az ő nevéhez fűződik a kerékpárok és gépkocsik postaszolgálatba való állítása.
A frissen hullott hóban a sífutás hazai kezdete inkább csak a nézők szórakoztatását szolgálta, semmint sportteljesítményként lett volna értékelhető. Demény és Bély azonban nem adták fel, és újonnan felavatott léceikkel a Városmajor utcán át a Kis-Sváb-hegy felé vették az irányt, hogy – tudtukon kívül – az első hazai lesiklás dátumát is rögzítsék. A fogaskerekű felőli oldalon Demény volt az első, aki sikeresen lecsúszott a hegyoldalon, méghozzá bukás nélkül.
Kettejük sokak által megbámult próbálkozásai meghozták a sikert az új hazai sportágnak, egyre több híradásban szerepeltek a sílécek. A Hercules című lap szerint még ugyanezen a télen Földváry Tibor és Erlich János léceken „meghódították” az Andrássy utat. 1894-ben megszületett az első szakcikk is, a már említett Bély Mihály tollából, majd 1896-ban kiadták a Lábszánkózás kézikönyve című kötetet, ami nagy sikert aratott.
Egyre több BBTE-tag kötött barátságot az új sportággal, ők a Naphegy és a Sváb-hegy lejtőin gyakoroltak. A sízés egy másik ágának úttörői is a Hegyvidékhez kapcsolódnak: 1895-ben a legvakmerőbbek a Sas-hegy oldalában próbálkoztak meg a síugrással. Néhány évvel később, ahogy a hazai síelők egyre rutinosabbá váltak, a „sportszerű” síelés központjai a fővárosból áttevődtek a magas hegységekbe, például a Tátrába, ahol a BBTE versenyzői továbbra is jelentős sikereket könyvelhettek el.
Két évtizeddel azt követően, hogy Demény Károly és Bély Mihály – ahogy ők maguk nevezték – „sarkköri expedíciót” tettek a Kis-Sváb-hegyen, már rendszeres programja volt a fővárosiaknak, hogy amint leesett az első hó, vállukra vették a sílécet, és elindultak a Normafa felé. Ahogy a Svábhegyi Értesítő 1911-es számában olvasható volt: „A Disznófőtől a Normafáig és a szállodától a Jánoshegyig téli napokon százával látni a szép sport híveit, kik között elég szép számban találunk hölgyeket is.”
A lap pontos leírást adott a sporteszközökről is: „…a sí-ek egy pár kb. 160-200 cm hosszú, kissé ívelt, kb. 10 cm széles fából készült szántalp, elöl felkunkorodó orral. Ezen hótalpak közepére van erősítve a kötés, a mellyel a sí a lábra erősítendő. […] A bot arra szükséges, hogy azzal a sí-futó haladását kormányozza és hogy a szükséges élesebb fordulatoknál arra támaszkodjék s csak igen kivételesen arra, hogy azzal a síelő magát tolja.”
A Magyar Sí Szövetség, felismerve a Sváb-hegy fontosságát, ugrósáncot és gyakorlósáncot építtetett a Jánoshegyi út mellett 1920-ban. A látványos versenyek megszervezése népes közönséget vonzott a hegyekbe, az indulók száma rendszeresen száz fölött volt.
A Normafa környéki sípályák az 1970-es években örvendtek a legnagyobb népszerűségnek, ekkor füvesítették őket, és megtisztították a kövektől, bokroktól. Közvilágítás is lett, hogy a korai sötétedés ne gátolja a sportolók lehetőségeit. A kényelmet pedig két sífelvonó garantálta. Mára mind a világításnak, mind a felvonóknak csak a nyomai maradtak, ennek ellenére most is sokan járnak fel a Svábhegyre, a Normafához, hogy Demény Károly és Bély Mihály nyomdokain haladva kedvüket leljék a „lábszánkózásban”.
Balázs Attila