Nem_erteni_hanem_erezni_es_szeretni_kell_a_zenet

„Nem érteni, hanem érezni és szeretni kell a zenét”

A második Cziffra Fesztivált február 21–26-ig rendezik meg, ismét a MOM Kulturális Központban, amely első alkalommal kifogástalan kulisszát biztosított a mind nevesebbé váló eseménynek. Magyarország egyik legnagyobb zongoraművésze végre méltó emléket kapott egy most 28 éves fiatalembertől, aki őt választotta példaképének. Balázs János zongoraművész úgy tartja, hivatása nemcsak koncertezést és gyakorlást jelent, hanem feladatokkal is jár: tehetségkutatással, a kultúra terjesztésével és emlékápolással. Márpedig Cziffra György méltó arra, hogy ikon, szellemi hagyatéka pedig nemzeti kincs legyen.

Ez még csak a második Cziffra Fesztivál, de máris neve van a rendezvénynek, értékelik, elismerik. Hogyan tudta elérni ezt egy év alatt?

– Boldogok vagyunk mind, akik ezen dolgozunk, hogy ennyire sikeres a fesztivál. Szerintem ez több dolognak is köszönhető, de legfőképpen fantasztikus kollégáimnak, a MOM Kulturális Központ munkatársainak, akik velem együtt lelkesen nagyon sokat tettek azért, hogy a tavalyi fesztivál és persze az idei is olyan legyen, amilyet Cziffra György megérdemel. Azt hiszem, attól is sikeres ez az esemény, hogy az emberek megérezték, nem üzleti vállalkozás, hanem emlékápolás. Most, a második fesztivál előtt jó egy hónappal már majdnem telt házas mind a nyolc koncert. Ez óriási dolog! Rettentően büszke vagyok, hogy nemcsak Magyarország legnagyobb művészei, hanem külföldi sztárok, például Fazil Say és Mischa Maisky is elfogadták a meghívásunkat. Ők, akik sokszor a világ legnagyobb fesztiváljainak is nemet mondanak. Ám amikor elmondtam, a miénk Cziffra György nevét viseli, szinte felkiáltottak örömükben, hogy végre! Ezek – és persze az elismerések – nagyon jólesnek. Magyar Örökség Díjat kapott Cziffra György és a fesztivál, engem Prima Primissima díjra jelöltek, s most a Highlights of Hungary díjra is. Ez mind nagy megtiszteltetés számomra, egyben azt is jelenti, hogy sikerült felhívni a figyelmet Cziffra György személyére. Sokáig méltatlanul mellőzték őt, életében nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna. Most elkezdték figyelni a Cziffra nevével fémjelzett koncerteket, mondhatni, ügy lett belőle. Magyarország polgárainak az ügye. Nyilvánvalóan ilyenkor mindig van egy rossz érzés az emberben, hogy miért csak a halála után, hiszen nagyon sokat szenvedett életében – de legalább most kerüljön oda, ahová mindig is kellett volna! Nemcsak Magyarország, hanem a világ legnagyobb művészei közé.

A Cziffra Fesztivál nem kizárólag koncertekből épül fel. Mi minden szerepel a repertoárban?

– A fesztivál kerete, alapstruktúrája az, amit Cziffra György elkezdett Franciaországban. Ennek valóban csak egy része a nyolc koncert. Tulajdonképpen ez egy egész éves programsorozat, amiben koncertek, mesterkurzusok és zenei versenyek szerepelnek. Megalapítottuk a Cziffra Fesztivál Tehetség Díjat és a Cziffra Fesztivál Életmű Díjat. Ezeket február 26-án, a gálakoncerten adjuk át fiatal és idősebb világhírű magyar művészeknek. Ifjú muzsikusokból hoztam létre a Cziffra Fesztivál Kamarazenekarát, amely remélhetőleg színfoltja lesz a hazai kamarazenekari életnek.

Amit eddig felsorolt, Cziffra Györgynek is fontos volt. Csakúgy, mint a tehetségápolás és a gyerekekkel való foglalkozás… Ön ebben sem marad el példaképétől.

– Tizennégy éves lehettem, amikor először olvastam az Ágyúk és virágok című önéletrajzi könyvét. Kirajzolódott bennem egy olyan művészi krédó, amit a magaménak tudtam érezni, és úgy gondoltam, ezen az úton kell nekem is elindulnom. Az önzetlen alázat, amivel ő a művészethez és az emberekhez viszonyult, követendő számomra. Igen, ennek egy részét jelentik a hangszerbemutató gyerekkoncertek, amikre szintén nagyon büszke vagyok. Két kikötésem volt, amikor elkezdtem: hogy ingyenesek legyenek, és hogy nem kérek fellépési díjat. Köszönet Jakobi László hangversenyrendezőnek, hiszen az ő érdeme is, hogy már több mint tízezer gyerek jött el a programokra. Ez várakozáson felüli eredmény!

Hogyan lehet a gyerekek számára érdekessé és fogyaszthatóvá tenni a klasszikus zenét? S hogyan lehet őket megtartani idősebb korukban is ebben a világban?

– Talán úgy, ahogy mi is próbáljuk. Külön hangszerbemutató előadásunk van a 3–6 és a 7–13 évesek részére. Utána igyekszünk bevezetni őket a koncertek világába, a Művészetek Palotájában és a Zeneakadémián. Úgy tűnik, működik. A gyerekek elkezdenek zeneiskolában zenét tanulni, gitárt kérnek karácsonyra, jelentkeznek a koncertjeimre. A siker egyik oka talán az, hogy nem vagyok sokkal idősebb náluk. A mai fiatalok nyelvén tudom elmondani nekik azt, amit a zenéről gondolok. Nem használok sok idegen szót, nem akarom szolfézsra és zeneelméletre oktatni őket. Interaktívvá teszem a foglalkozásokat, közben kérdezhetnek, táncolhatnak, énekelhetnek. Nem érteni, hanem érezni és szeretni kell a zenét. Ezt akarom megmutatni és megtanítani nekik.

Van más oka is a büszkeségre, hiszen rendszeresen koncertezik, sikeres zongoraművész. Nemrég eleget tett egy nagy kihívásnak is: a Zeneakadémián megismételte Cziffra György legendás, 1962-es BBC-koncertjét, ami nagyon szép emlékállítás, ugyanakkor bátor vállalkozás is volt. Miért épp ezt az előadást választotta?

– Ez egy kultikus koncertje Cziffrának, ezzel robbant be, utána mondták róla, hogy ő a világ első zongoristája. Volt benne rizikó, igen, mivel zongoraművész vagyok, s akarva vagy akaratlanul, jóindulattal vagy rosszindulattal, mindenképpen összehasonlítanak vele. Ez valóban teher – bár jelen pillanatban édes teher –, nagy az elvárás. Gyönyörű koncert volt, az egyik legnagyobb élményem. Nemcsak a darabok nehézsége, ideológiai súlya miatt, hanem a végén az álló taps és az ováció… Lenyűgöző és felemelő érzés volt.

Az előbb azt kérdeztem, miért pont a BBC-s koncertet választotta, de azt is megkérdezhetném, miért épp Cziffra Györgyöt. Hatéves volt, amikor ő meghalt, gondolom, soha nem találkoztak.

– Nem, sajnos, és nagyon irigylem azokat, akik ezt megtehették. Sőt, azokat még jobban, akik ’56 előtt találkoztak vele a bárokban, mert azt mondják, az egy teljesen más Cziffra volt, mint amelyik ’78-ban visszajöhetett Magyarországra. Miért ő lett az én hősöm? A zenei mondanivalója és a humánuma az, ami miatt jobb ikont és eszményképet nem tudok elképzelni. Apai nagyapám csellista volt, sokat játszott együtt bárokban Cziffra Györggyel. Később, már Franciaországból, Cziffra folyamatosan küldte neki a lemezeit, mindig azok szóltak otthon. Előbb hallottam klasszikus zenét Cziffra Györgytől, mint a családom bármelyik tagjától könnyűzenét, pedig mindenki azt játszott. Aztán a Zeneakadémián Dráfi Kálmán lett a tanárom, aki Cziffra tanársegédje és tanítványa volt. Szóval, akarva-akaratlanul, ezer szállal kötődöm Cziffra Györgyhöz. Azt azért el kell mondanom, hogy ez nem másolás, nem egy nagyon híres művész „hátán” szeretnék érvényesülni. Az én zongorázásom több ponton más, mint az övé volt. Ugyanakkor úgy gondolom, kötelességem ezt az egészet magamra vállalni, hiszen más nem csinálta. Szerencsére fiatal vagyok, tele energiával. Mert nem könnyű zongoraművésznek és művészeti vezetőnek is lenni egyszerre.

Épp erről akartam kérdezni: hogyan jut ideje minderre? Az rendben, hogy tele van energiával, de a nap önnek is csak huszonnégy órából áll.

– Öt-hat órát gyakorlok, és öt-hat óra munka van a fesztivállal is, mindennap. Folyamatosan szervezzük, és ahogy február 26-án befejeződik a gálakoncert, másnap már a 2018-as, 2019-es programokat készítjük elő, hiszen a Nemzeti Kulturális Alap jóvoltából támogatást kaptunk a következő két évre is. Hosszú távra tervezünk. Cziffra György 2021-ben lenne százéves, akkor csupa-csupa olyan művészt szeretnénk elhozni, aki Magyarországon talán még nem is játszott.

Nem fél attól, hogy a zongoraművész énje háttérbe szorul?

– Jó kérdés – egyelőre nem érzem, hogy ez reális veszély. Tiszta szívvel és sodró lendülettel csinálom ezt is, a fesztiválszervezést, az emlékápolást is. Nem tudnék megválni egyiktől sem, inkább nem alszom. Egyébként zongoraművésznek lenni nem csak a gyakorlásban és a koncertezésben merül ki. Az emlékápolás, a tehetséggondozás, az utódnevelés, a kortársak vagy a nagy elődök munkásságának terjesztése, megőrzése a jövő számára, a figyelemfelhívás, s még sorolhatnám – ezek mind kötelességei a művésznek. Nem, azt hiszem, nem félek attól, hogy háttérbe szorul a zongoraművészi énem, hiszen nem a tetteim, hanem talán én magam vagyok zongoraművész, az egész lényemmel. Nem a koncertterem nagyságától, a díjak mennyiségétől, a honorárium mértékétől értékes számomra egy zenei előadás. Hanem attól, hogy fantasztikus darabokat írt Schumann, vagy Bach, és akkor Mozart még szóba sem került… Ez önmagában egy ajándék az élettől, nekem.

Kálmán Alida