A híres Disznófő vendéglő

A Disznófő-forrás körüli Sauwinkelt, a „Disznóligetet” 1762-ben vásárolta meg Johann Karl Stettner tanácsos, a környék legnagyobb földbirtokosa. Hogy mikor épültek az első házak, és a major mikortól fogadott vendégeket, nem tudjuk pontosan, de Gaál György A tudós palócz… című levélregényének hőse, Furkáts Tamás már 1803–1804-ben ekképpen panaszkodott: „Én pedig addig el mentem a’ Sauvinglibe, avagy máskép a’ Disznó Kutszkóba, a’hol magamat a’ tekéntetes Urammal mulattam. A’ szép vidék nékem nagyon meg tetszett, de a’ Kelnerek [pincérek], a’kik az embernek drága pénzért egy pohár fanyar borral szolgálnak, disznó gorombák, ’s azért éppen be illenek a’ Disznó kutszkóba. Az ott lévő mulató helyek többféle majorokba osztatnak el, a’kinek tsörög az erszénye az asztalhoz ülhet. Ha az ember az ebédjét már 11 órakor készítteti, hát bizonyosan 2 óra előtt meg nem kapja. Mivel a’ vendég fogadós már régtül fogva ösmeri a’ tekéntetes uramat, hát minden Portionál in alterum tantum [kétszeresen] meg tsalt, ’s a’ mi még tsunyább, ha 3 Pint bort ittunk, hát 6 Pintet imputált [fogott ránk]. […] hálá Istennek, jól laktunk, de az erszényeink nagyon meg lapulnak.”
Vas Andor 1846-ban az Életképekben számolt be az újonnan épült forrásházról és arról, hogy a vendéglátásról az Istenszeme volt fogadósa gondoskodik: „E’ hely néhány év előtt vad volt, kissé nagyon is elhagyott és mocskos környezetű. Most egy épületkét emeltek itt, mellyben a’ tiszta forrás csörgedez, ‘s a’ felfáradókat fris itallal kínálja a’ hűvös ligetben.”A terület új bérlője 1854-ben Parrag Gábor lett, aki különféle borok kínálatával igyekezett megújítani a fogadót. A Vasárnapi Újság 1866-ban színvonalasnak és igen jó hangulatúnak festette le a vendéglőt: „Mire meghűltél, a »disznófő« kincses kamrájából hordanak eléd ételt-italt finom teritékü asztalokra, s még le sem hajtád jóformán a parádi-vizzel vegyes, pezsgő boros pohárt: valahol hátad mögött megzendül a buda örsi vagy páti kis czigánybanda, vagy valami vándorló tyroli dalnokpárnak hárfával körülpengetett jodlere. Ez rosz, a másik még roszabb; de rózsaszínű hangulatod harmóniává olvasztja a legpogányabb zenét s huzatod a purdékkal mindhalálig, s mert többed magaddal vagy, ebéd után, kedélyes quaterkázás s jóizü szivarozgatás közt: rákezditek ezt vagy azt a nótát.”
A Disznófő és környéke Kossuth Lajos kedvelt nyári tartózkodási helye volt. Az ő korában a forrás körül fapadok és deszkaasztalok voltak, hogy a hétvégi kirándulók megpihenhessenek. Kiépített út ugyanis nem vezetett fel a vendéglőhöz, csak fatörzsekre szögezett útmutató táblák jelezték az irányt.
A kiegyezés évében ismét új gazdája lett a területnek: a híres serfőző Barberek birtokába került, akik még a télen nagyszabású fejlesztésbe kezdtek. A Budapesti Hírlap 1868 januárjában írta: „A Disznófőt egészen átalakítják, nevezetesen egy terjedelmes kioszkot épitnek oda, és a régi melléképületeket egy díszes ízlésű verandával helyettesítik, hogy a szép kilátást teljesen lehessen élvezni.” A „terjedelmes kioszk” jóvoltából a vendéglő hatszáz fő befogadására vált alkalmassá. A zenekar számára épült karzat máig megvan.
A Disznófőben sok érdekes és híres vendéggel lehetett találkozni, például a kor legjelesebb színészeivel, amint 1875 májusában vigadtak a zöldben: „A sziniképezde 20-án tartott majálisa künn a zugligetben vidám mulatság volt. Délután sok iró és művész csatlakozott a kedélyes karavánhoz, mely a disznófő regényes dombját nagy csapatokban foglalta el. A conservatorium fiatalsága – Paulay és Szigligeti főfelügyelete alatt – kirándulásokat tett a Svábhegyre, onnan a Normafához s végül a disznófőnél (ez volt a főhadiszállás) állapodott meg, hol a társas ebéd a legkedélyesebben folyt. A nemzeti színház tagjai közül ott láttuk Blahánét, Kassaynét, Paulaynét, Nádaynét, Nádayt, Nagy Imrét, Benza Idát, Tamássyt, Vizváryt, Szigligeti k. a-t, Nagy Julcsát stb. Éjfél után véget ért a mulatság s a fáradhatatlanokat két kocsi szállította vissza Budapestre.”
A színészek mellett híres irodalmárok is gyakran megfordultak a vendégek között. Állandó betérő volt Jókai Mór és Vörösmarty Mihály is, utóbbi egy átmulatott éjszaka után az alábbi sorokkal örökítette meg a hely emlékét: „Jó kedvébe’ teremté Isten a Zugligetet, Gond s búbánat itt víg kacagásra derül.” A költő szavai ma a forrásház homlokzatát díszítik.Barberék 1879-ben tönkrementek, svábhegyi és zugligeti ingatlanjaikat, köztük a Disznófő vendéglőt is elárverezték; 1881-től kilenc évre Kukuvecz Mátyás lett a bérlője. Az ő működése alatt szintén sok volt a panasz a drágaságra és a pincérek modorára.
Az alábbi kis szatíra a Budapesti Hírlapban jelent meg 1885-ben: „X. ur a napokban kirándult a Zugligetbe, föl a Disznó-főhöz a családjával együtt, s a kicsikék nagyon jól mulattak. Volt ugrálás, tánc, virágszedés, hegymászás, amiknek miatta aztán a kicsikék bizony megéheztek. X. ur módos ember s nem kíméli a pénzt, kivált ha a kicsikékről van szó. […] lementek a Disznó-főbe és ettek. Elfogyott egy adag sódar, egy adag marhanyelv, egy adag szalámi, három szál tulipiros hónapos retek egy kis vajjal, két fél-liter szőke bor, négy pohár sör és öt kenyér. A kicsikéknek nagyon jó étvágyuk volt. – X. ur az egyes ételek árát igy számította föl magában s krajcár értékekben – összesen 3 ft 48 kr. A főpincér előlép nagy hajlongásokkal és számit. X. ur álmélkodva hallgatja a nagy számokat, a melyek a lutribóli számokat is fölülmúlók valának, – hallgatja és nem hiszi, hogy a számla 6 frt 21 krajcárra rúgna. – »Hallja pincés, ez nem lehet.« »Igenis úgy van 6 frt 21 kr.« »Hallja pincés, hol van a tulajdonos?« »Az nincs itt ilyenkor«. »Hallja pincés, ez disznóság!« S erre mutatta meg aztán a pincés, hogy a Disznó-főben is megterem a humor, szólván ezeket, de lenézően: »Azért van az úr a Disznófőben, hogy disznóság legyen!«
1899-ben a címtárban „disznófői nagyvendéglő” szerepelt, 1904-től Schaffer Károly, 1909-től özvegye vezette a helyet, a későbbi tulajdonosok nevét nem tudjuk. A különféle egyletek és körök túrahirdetései alapján egyértelmű, hogy a Disznófő mindvégig a kirándulók egyik kedvenc célpontja maradt.
Így volt ez még a második világháborút követő években is, amikor ezt a vendéglőt is államosították. 1970-ben és 1974-ben is végeztek benne felújításokat, másodszorra elég hosszasan: csak 1975. november 28-án, a közelgő síszezonra nyílt meg újra.
A rendszerváltás éveiben, 1988-tól 1992-ig Mészöly Kálmán labdarúgó volt a Disznófő tulajdonosa. Négy év elteltével azonban eladta az üzletet. A vendéglő azóta bezárva áll az erdőben, az egykori zajos társasági élet már a múlté, egyedül a Disznófő-forrás maradt meg a régi időkből.

Balázs–Saly