Az óriáskoszorú és a somorjai mikulásjárás

Felvidékről származom, Csallóközben, Szlovákia délnyugati részében nőttem fel, közel Pozsonyhoz. Hét éve költöztem Budapestre, azelőtt az összes karácsonyomat otthon töltöttem (egyet leszámítva, amikor tizenkilenc évesen kalandvágyból elmentem Angliába, hogy ott nedvesre bőgjem a párnámat az ünnepek alatt a pulyka, puding meg zselével megpakolt asztal mellett).
A felvidéki karácsonyi szokások sokban hasonlítanak a magyarországiakéhoz. Az ünnepek alatt kevesebben járnak templomba, mint szüleim idejében, a gyónás és az adventi elcsendesülés már nem elengedhetetlen része a hangolódásnak. Nagyanyáink még nem cukrászdából rendeltek bejglit és mákos gubát, hanem otthon készítettek a kertben termett dióból és mákból. Ma már az előbbire is van lehetőség, ugyanúgy, mint élő (vagyis cserepes) karácsonyfa bérlésére. Régen a falukban a nők készítettek elő mindent az ünnepi lakomához, de a vacsora megkezdése után már nem állhattak fel az asztaltól, mert a hiedelem szerint akkor nem tojtak volna a tyúkok. Ma már egyre kevesebb falusi udvarban van tyúkól, disznó. Ez a szokás mára teljesen kihalt.
Jöttek viszont új szokások, mint például a csallóközcsütörtöki óriás adventi koszorú építése, amely 2003 óta hivatalosan is a legnagyobb Szlovákiában. A falu lakosai és a lelkes Szent Jakab Polgári Társulás évről évre elkészíti a 15 méter átmérőjű koszorút a falu terén található, kör alakú buxussövényre.
Szülővárosomban, Somorján a tűzoltók (profik és önkéntesek egyaránt) fontos közösségformáló erővel bírnak az ünnepek idején. Az egész régióban híres a somorjai mikulásjárás, amikor rengeteg mikulás, krampusz és tűzoltó hármas csoportokban járja a várost, megy házról házra. A tűzoltószertártól indulnak; ilyenkor gyerekek és szüleik óriási csoportja várja, hogy kinyíljanak az ajtók, és kiszaladjanak a krampuszok, akik enyhe virgácssuhintással jelzik a gyerekeknek, hogy „jó lesz jónak lenni”. A mikulás a jó, aki kedvesen ajándékot ad, és verset szavaltat, a félelmetes kinézetű krampusz pedig a rossz, akitől félnek. A tűzoltó pedig minden gyereknek elmondja, hogy nem szabad tüzeskedni. Engem és a velem egykorú gyerekeket kiskorunkban azzal rémisztgettek, hogy ha rosszak leszünk, elvisz a krampusz. Mutogatták a nagy puttonyát, hogy abba simán beleférek én is. Borzasztóan féltünk tőle.
Az ünnepi vacsora sok családnál hasonló menüből áll, mint a Magyarországon: rántott (amit mi kirántottnak mondunk) pontypatkó, halászlé, zserbó, mákos és diós bejgli, sok családnál mákos guba (amit Kassa környékén bobálykának neveznek). A mi családunkban (és sok helyen) szenteste nincs halászlé, mi savanyúlencse-levest készítünk, és krumpli is kerül bele. Nemcsak szilveszterkor, ilyenkor is a sok apró lencse a sok pénzt szimbolizálja.
Karácsony böjtje van, így hús nem kerül az asztalra. Sok család almával kezdi a vacsorát szenteste, annyifelé vágva, ahányan vannak, ami az összetartozást szimbolizálja. Mindenki maga választ egy diót, és feltöri: ha egészséges, a jövő évben is elkerüli a betegség.
Vannak helyek, ahol a családfő tör meg egy diót, amiből mindenki kap egy pici darabot, ezzel fejezik ki azt, hogy összetartoznak. Máshol a fokhagymát, ugyanúgy, mint a diót, szétosztják, és mindenki előételként elfogyaszt egy gerezdet. Vannak családok, amelyek mézes ostyával fogyasztják a fokhagymát, hogy elűzzék a gonoszt.
Az ostyát nem annyira ismerik Magyarországon. Ez a templomi ostyának a sokszoros mérete, leheletvékony, törékeny nápolyilap-szerű, amit karácsony előtt minden boltban lehet kapni az országban. Sokan mézzel és fokhagymával eszik egyszerre. A szlovákok fogyasztják, de sok magyar család is átvette ezt a szokást. Ugyanúgy, mint a lóbabot, amit egyszerűen, sós vízben főznek, és az ünnepek alatt nassolják. A nagy pénz, a jólét szimbóluma. A lóbab sok családnál a karácsonyi vendégváró asztal elengedhetetlen része. A csallóközi településeken sokan plusz egy főre terítenek, ezzel jelzik azt, hogy hazavárják a messzire került szerettüket.
Szinte mindenütt Felvidéken halat eszünk, ami lehet rántott pontypatkó, gyorsfagyasztott halfilé, és az utóbbi időben egyre többen vásárolnak lazacot és pangasziuszt. Az ünnepek előtt vásárolt élő ponty egyre népszerűtlenebb. Sokan sajnálják az élő halat, amely víz nélkül haldoklik a nejlonzacskóban – olyannyira, hogy megveszik a boltban, és beleengedik a közeli tóba. A horgászok nem győzik magyarázni, hogy nincs értelme az egész műveletnek, hiszen a tenyésztett hal nem éli meg a másnapot, mert nem tud alkalmazkodni.
A felvidéki ünnepi eledelek egyik főszereplője a majonézes krumplisaláta. Apróra vágott uborka, főtt répa, kukorica, tojás, vannak, akik almát és hagymát is tesznek bele. Igazi kalóriabomba-finomság, emlékszem, gyerekkoromban a fa alá kuporodva a húgommal kanalaztuk a nagy vájlingból. A mi családunk ecetes-hagymás krumplisalátát is készít, amely szintén népszerű a környékünkön. Én mindkettőt elkészítem Budapesten, az új otthonomban is évről évre karácsonykor.

Határon innen vagy túl, töltött káposzta vagy savanyúlencse-leves, ponty vagy lazac, klasszikus vacsora vagy vegán ételek, valahol mindegy is. Hiszen ahogy a bölcs mondás tartja: nem az a lényeg, hogy mi kerül a fa alá, vagy mi kerül az asztalra, hanem az, hogy kik ülnek körülötte.

Feledy Durica Katalina