Március 15.: esszét írtak, rajzoltak a hegyvidéki gyerekek

A Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény minden évben pályázatot ír ki a XII. kerületi óvodások és iskolások részére, hogy különböző technikákkal dolgozzák fel szűkebb lakóhelyük 1848. március 15-éhez és az azt követő szabadságharchoz köthető emlékeit. Az idén a választás Kovács J. honvéd Kissvábhegyen lévő síremlékére esett. Az általános iskola felsős korosztályának esszét kellett írnia arról, vajon mi történhetett Kovács J. honvéddal azt megelőzően, hogy életét vesztette a budai vár ostroma idején. Az alsó tagozatosoknak zászlókészítés volt a feladatuk, saját iskolájuk lobogóját kellett megálmodniuk úgy, mintha az iskola is részt venne a szabadságharcban. Az óvodásoknak pedig nagyméretű rajzot kellett készíteniük bármelyik március 15-i eseményről. Az alábbiakban változtatás nélkül közreadjuk a nyertes esszéket, valamint a rajzokat.

Levelek… (Kovács J. honvéd utolsó napja és hősi halála)

Írta: Kincses Bálint Ferenc (Virányos Általános Iskola, 8. b osztály)

Felkészítő tanár: Völfli Ádám

 

  • 1. levél

 

Drága Erzsikém!

Tudod jól, hogy az írás, a szó nekem nem kenyerem, de mit tudjon csinálni a magamfajta egyszerű ember, ha a gondolatai egyre csak az otthoniak körül forognak? Jól vagytok-e? Édesapám győzi-e a munkát egymaga a kovácsműhelyben? Jó szolgálatot tesz a rövid kabátja – megvéd az esőtől, széltől. Nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy belehímezze a nevemet – aztán csak annyit írt, hogy „Kovács J.”. Bölcs ember a nagyanyám: mert ez a J betű egyszerre jelenti Józsefet, az apámat, meg engem, Jánost is. Édesanyám sirat-e még, hogy elmentem? Hej, de fog örülni, ha hazatérek büszkén, győztesen! Érzem, nincsen már messze a győzelem – talán holnap, talán azután, végleg kiűzzük az osztrák kutyákat Buda várából. Alig várom, hogy lássam végre a budai vár tetején a magyar lobogót! Legfőképpen pedig arra vágyom, hogy téged újra a karomban tarthassalak… Jól vagy-e, jól viseled-e az állapotodat? Ahogyan ígértem – tudod jól, hogy a szavamat mindig megtartom – első gyermekem születésére hazatérek.

Harmadik napja, hogy felállítottuk az ütegeket itt a budai vár oldalában. Az időjárás nem volt ma kegyes – esett egész nap. A százados úr meg is jegyezte, hogy „ni, a Jóisten siratja az osztrákokat” és mi ezen jókat nevettünk, hogy netán még megtalálnak hűlni és nem győzik majd törölgetni az orrukat, ha meglevesesedik. No, ha az orrukat még nem is, de a szemüket ugyancsak törölgethetik, látva, hogy nem hátrálunk és nem, hogy fogynánk, de még egyre többen leszünk. Jönnek a legények az ország minden szegletéből, Kolozsvárról, Kassáról. Nemcsak magamfajta kovácsok, de úriformák is – deákok, borbélyok még tanítók is. Jönnek, hogy megszabadítsák országunkat a láncaitól, hogy visszavegyék, ami mindig is a miénk volt! Ahogyan Görgey tábornok úr is mondta: „egyenként olyanok vagyunk, mint az esőcsepp, melyet felszív a szomjas föld és csak egy minutumig él – együtt viszont olyanok vagyunk, mint a tengernek árja, amely elmos minden akadályt”. Lassan kitanulom a katonalét csínját-bínját, bár az is meglehet, hogy nagyapám vérét örököltem. Távol álljon tőlem, hogy az önteltség hibájába essem, de a társaim gyakran kérik véleményemet, mondván, hogy „majd a Jani megmondja”. Így aztán afféle botcsinálta tisztes lettem, próbálom igazgatni az embereimet, elsimítani a veszekedéseket. Megesküdtem magamban, hogy valamennyiüket megőrzöm az édesanyjuknak, családjuknak épségben, egészségben! Azon vagyunk, hogy erőnket és szívünket is beleadva, mielőbb bevégezzük, amiért jöttünk. Isten velünk van! Aztán ki-ki hazatér majd a saját életébe. Soká nem maradhatunk távol, hiszen a jószág, a föld nem várhat!

Te sem vársz már sokáig drága, kicsi feleségem! Vigyázz magadra és vigyázz a mi közös gyermekünkre! Alig várom, hogy megszülessen, hogy lássam felcseperedni. Amint májusban bimbót bontanak a fák, hogy aztán a virágból gyümölcs legyen – úgy nyiladozik majd ennek a kis gyermeknek az értelme, úgy gyűjt majd egyre többet magába a világból… Nagyapám azt vallotta, úgy kell élnünk, hogy ha egyszer elragad a halál, a sírunk felett ne csak a hideg kő, hanem virág is teremjen.

No, de látod, milyen ostoba vagyok! Mit beszélek itt halálról? Május van, amikor új élet születik mindenhol: a természetben, a mi kis családunkban – új élet, új szabadság!

Szeretettel ölel, férjed:

János

 

  • 2. levél

Drága Jánosom!

Sietve írok, hogy tudassam az én nagy boldogságomat, amely téged is örömmel tölt majd el: ma hajnalban fiad született! Bár a név-választást nagylelkűen reám bíztad – és én szerettem volna igazán különleges és méltó keresztnevet ennek a kisembernek – aligha találhattam volna illőbb nevet neki a Jánosnál. Bár elfér még egy teknőben, erős, formás kis fickó, a szeme pont olyan tüzes, mint a tiéd! A hangja olyan erős, hogy mellette a kakas is elszégyenlené magát – de nyomban elcsendesedik, amikor becézgetem, hogy „Jani, Janikám”. Meg kell szoknom még a szót, hogy kisfiam, ízlelgetni, hogy „édes Jancsikám, kisfiam”…

Soha nem érzetem még ekkora boldogságot! Nem is tudom, szabad-e még nekem kívánni, vágyni valamire? Ha kérhetnék, nem kívánnék már egyebet, mint, hogy végre itt legyél velünk… örökre.

Szeretettel ölellek:

Erzsi

 

  • 3. levél

 

Kovács Jánosné asszonynak

Cegléd, Pipacs utca 9.

 

Tisztelt Asszonyom!

Mély fájdalommal és őszinte együttérzéssel tudatjuk, hogy férje, Kovács János honvéd a 34. zászlóalj tizedese 1849. május 20-án – Budavár ostroma közben – hősi halált halt. Földi maradványainak felkutatására tett kísérletünk –mindezidáig – sikertelennek bizonyult.

Isten adjon erőt Önnek és családjának e nehéz órákban!

Emlékét mindörökké tisztelettel megőrizzük,

Tóth Pál százados

 

*******

 

Kovács J. honvéd utolsó napja és hősi halála

Írta: Kincses Barnabás (Virányos Általános Iskola, 5. a osztály)

Felkészítő tanár: Garamszegi Judit

 

A nyarakat a nagyapáméknál szoktam tölteni. Az egész ház tele van felfedeznivaló csodákkal és nekem egy egész nyár áll rendelkezésemre, hogy megismerjem ezeket a csodákat.

A kedvencem a padlás. Úgy éreztem magam, mintha egy másik korban élnék. Tavaly, egy szerdai napon különös kincset találtam: egy kopott, megfakult könyvet… Felvettem, és amikor kinyitottam, meglepő felfedezést tettem. Ez a kis füzet részletesen leírta Buda várának ostromát. A napló tulajdonosa egy Kovács J. honvéd nevű, önkéntes katona volt, egy milicista, ha úgy tetszik.

Képet ugyan nem találtam róla, de magamban rögtön elképzeltem, hogyan nézhetett ki: magas, derék ember lehetett, dús szemöldökkel és hetyke, pödört bajusszal. Talán földműves, vagy pásztor lehetett, az bizonyos, hogy nem volt kenyere az írás. Kíváncsian és izgatottan betűztem az elsárgult lapokat…

Az első oldalon ezt olvastam:

„Hosszú menetelés után végre Budára érkeztünk, ahol is ostromra készülő lőállások és egymásra pakolt homokzsákok fogadtak. A kapitány így szólt: az ostromot, holnap, május negyedikén délben megkezdjük. Addig is mindenki térjen pihenni, holnap hosszú, fárasztó harcra készülünk. Ám én, és pár ember falunkból elhatároztuk, hogy körülnézünk és feltérképezzük a vár gyenge pontjait. A várnak nincsenek gyenge pontjai – kivéve egyet: a fal keleti oldalán. Ott vannak felhalmozva a lőszeres hordók. Ha ott robbantanánk, könnyen bejuthatnánk a várba és bevehetnénk. Amikor ezt Görgey kapitány úrnak elmondtam, csak legyintett és ezt válaszolta: valóban könnyen bejuthatnánk a várba és bevehetnénk azt, de a robbanást nem élnék túl azok, akik begyújtanák a hordókat. Ebben bizony igaza volt. Csendben ültünk a sátorban, de bárhogyan is törtük a fejünket, csak nem jutottunk előre.”

A napló így folytatódott:

„Lassan egy hete küzdünk minden erőnket megfeszítve – mindhiába. Az ágyúk kitartóan lövik a keleti falat, de a vastag várfal nem adja meg magát! Egyre több a sebesült és egyre csak csüggedünk. Fogytán vannak a készleteink, kevés az ivóvíz és kenyér se jut elég. Az utánpótlás is akadozik. Egyre csak kérem a Jóistent, hogy szánjon meg minket végre és segítsen ebben a nehéz helyzetben. Bizonyos, hogy rajtam kívül még sokan foglalják imáikba a megfogyatkozott sereget.”

Itt már teljes szívemből szorítottam a honvédek győzelméért. Ám a napló elsárgult bejegyzései egyre szomorúbbá váltak. Ha megcsillant némi remény a győzelemre, a támadásokat mindig visszaverték. Kovács J. honvéd egyre ritkábban írt a naplójába. Egészen 1849. május 20-ig…

„Van, hogy az embernek okosnak kell lennie, és van, hogy bátornak. Én a magam életét nem sajnálom, ha halálommal hazám hasznára válhatok. Édes szüleim talán megbocsátanak nekem. Nem tettünk le tervünkről, hogy a vár keleti oldalára jussunk az éj leple alatt és ott a lőszeres hordókat begyújtsuk. Tervemben cinkosaim is vannak, négy bátor legény, kiknek az eszük is helyén van. Hajnalban indulunk, mikor az őrök már el-elszundítanak. Mire a nap felkel, a mieink már a váron belül lesznek, mi pedig talán Szent Péter kapujában.”

Ezzel véget értek a bejegyzések. A történet meglehetősen elszomorított. Mi történhetett Buda váránál? A történelemkönyvek szerint az ostromlók kijelölték a várfalnak azt a szakaszát, amin rést akartak törni. Miután ezt Görgey Artúr jóváhagyta, a hadsereg tüzérparancsnokának, Psotta Mór alezredesnek irányításával, megkezdődött a réstörő ütegek előkészítése. Május 16-án reggel megkezdődött a várfal ágyúzása, szinte szünet nélkül lőtték a várat. Több mint 2000 lövedék kilövése után, május 21-re, hajnalra tűzték ki a roham új időpontját. A zászlóaljak észrevétlenül a fal közelébe jutottak és négy órakor az első honvédok már a falon belül voltak. A várba hatoló honvédek előtt a megmaradt védők három és félórai harc után letették a fegyvert.

Hogy mi történt Kovács J. honvéddel és négy bátor társával, arról nem írnak a történelemkönyvek. Én úgy képzelem, hogy sikerült eljutniuk az éj leple alatt a várfalig, ahol a lőporos hordók köré kenderkötélből gyújtózsinórt tekertek. Az biztos, hogy a robbanás ereje akkora lehetett, hogy lukat ütött egy csaknem tizenegy méter vastagságú várfalon…

Valamennyien hősök voltak. Nem szerepelnek a történelemkönyvekben, nem emlékezünk meg róluk az ünnepek kapcsán, nincsen szobruk sem. Igazából még a nevüket sem tudjuk… Nem őrzi más a hőstettüket, csak egy elsárgult napló, amit a nagyapám padlásán találtam.