„Az álmaimat hosszú távra tervezem”
Régóta tervezzük, hogy beszélgetünk Piros Ildikó színművésszel. Az alábbiakból kiderül, folyamatosan játszik, tanít, és persze ott a családja is, nagyon ritkán ér rá. Most, dacára a karácsonyi készülődésnek, sikerült leülnünk egy tenyérnyi, mozgalmas kávézóban.
Most vagyok bajban. Ha azt mondom, színésznő, messze nem mondtam el róla mindent, ha azt mondom, Érdemes művész, ékszerdobozba dugtam. A Magyar Táncművészeti Főiskola színészjáték docense, ami nagy megtiszteltetés, de ez csupán egyetlen a szerteágazó tevékenységeiből. S akinek ez nem elég: anyatigris-szívű családanya és nagymama, aki gyerekügyben nem ismer tréfát. Melyik az előbbre való?
Sorban – válaszoltam –, az életéről, a színházról, a tanításról, a családról.
Háttérország gyermekekkel
Régóta élnek itt?
– Nagyon! Huszti Péter csaknem őslakó a kerületben, még fiatalember korában a nagynénjétől szállt rá az a lakás a Kléh István utcában, amiben közös életünk a kezdetét vette. Én 1973-tól élek vele, és lakom a kerületben. Azóta nagyobb lakásba költöztünk, de maradtunk ebben a városrészben. Jóformán minden családtagunk itt honos, az unokák is. A hegyoldalnak nincs olyan szeglete, ahol ne sétáltunk volna. Nagy beszélgetések, nagy séták és nagy elhatározások színhelye szűkebb pátriánk. Az unokáimról nagyon szívesen mesélek – figyelmeztet –, kész csoda mindegyik! A legidősebb, Huszti Erik 9 éves, ő Péter unokája. A két kicsi tavaly, két és fél hónap különbséggel született. Először Huszti Janka, aztán a fiúcska, Pintér Buda. Janka külön szám! Végre egy lány került ebbe a fiús családba! Nem is gondoltam, hogy ennyire más, ennyire jó nagyszülőnek lenni. Olyan dolgokra csodálkozunk rá, amit a saját gyerekeinknél észre sem vettünk, vagy legalábbis nem hagyott nyomot. Az unokáinknál újabb és újabb felfedezés. Apróságokról van szó, készségekről, egyéni fejlődésük jeleiről, állomásairól. Jó az együttlét velük. Rendszeresen vigyázok rájuk. Élvezem nyiladozó értelmüket, kópéságaikat.
Két hozott gyerek és egy közös – nehéz volt?
– Annak idején a gyerekeink felnevelése központi helyet foglalt el az életünkben. Ha velük voltunk, kizártuk a színházat, nem vittük haza a problémáinkat. Csak nekik szenteltük az időnket. Ez csakis a nagyszülők odaadó részvétele mellett ment. Megalkuvás, kompromisszum és áldozatvállalás nélkül nem lehet felnevelni egyetlen egyet sem. Megérte, összeszoktak, ma már egymás társaságát keresik, az unokák remekül eljátszanak együtt.
Öregség pedig nincs!
Színház, főszerepek, tanítás, nagymamaság, szülői gondok, utazás, háztartás, következő előadás... Nem sok ez egy nőnek? Közben meg – bármilyen hihetetlen – az évek is repülnek.
– Az öregség nem létezik – mondja mosolyogva. – Csak más válik fontossá. Megváltozik a sorrend. Máshová esnek a hangsúlyok. Minden pillanatot mélyebben élek át, legyen az őszi erdő látványa, a tiszta augusztusi csillagos ég, a szikrázó napsütés. Fontosabb a hulló, sárguló falevél, mint a még sarjadó. És persze az ember máshogy osztja be az idejét. Bizonyos értelemben a tanítás megváltoztatta az életem. Időközönként fordul a sorrend: tanítok a táncművészeti főiskolán, és tanulok, készülök a szerepeimre. Bár idővel fogynak a szerepek, mégis fontos, hogy tudjuk, milyen felkéréseket szabad elfogadni.
Mindeközben mentegetődzik az élénk, vörösre lakkozott körmei miatt.
– Ez nem én vagyok! – hajtogatja –, ez hozzátartozik a Marlene Dietrich-szerepemhez. Hozzá illenek a csábos, vörös körmök! Nem volt időm lemosni a lakkot. Zavar. A természetes közegemben érzem jól magam. A szerep, az egészen más.
Majd folytatja:
– Amikor elkezdtem a tanítást, tíz évvel ezelőtt a Magyar Táncművészeti Főiskolán, ragaszkodtam hozzá, hogy kötelezővé tegyék a színészjáték tantárgyat. Elvem, hogy a tánc sincs meg színészi tudás nélkül. A táncosnál is elengedhetetlen az arckifejezés. A tánc- és a színművészet nagyon hasonló alapokon nyugszik. Azóta ebből a tárgyból két teljes osztályt viszek végig, nem is kis létszámmal. A növedékeimet nagyon szeretem és tisztelem. Naponta bebizonyítják nekem, akár Moliére-, akár Shakespeare-, Goldoni-, vagy Molnár Ferenc-szerepeket veszek elő, hogy meg tudják oldani. Ragaszkodnak az eredeti szöveghez, a szép szó értékéhez. Felnőnek a feladathoz. A közelmúltban nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy kineveztek főiskolai docensnek.
Kell egy színház?
Nagyon szeret tanítani, de a színház is fontos?
– Nagyon. Az álmaimat mindig hosszú távra tervezem. Bármi történhet velem, másnap másutt megállom a helyem. A tanulás elkísér, amíg játszom. Ha megvolt a premier, soha nem vagyok elégedett. Úgy érzem, még mindennek az elején állok. Megfogadtam, ha csak egyetlen egyszer úgy megyek be az esti előadásra, hogy rutinból akarom megoldani, hogy nincs bennem az a tűz, ami a katarzishoz kell, ha ez elmúlt, nem teszem be többé a lábam. Elmondhatatlanul nagy adomány, hogy annyi gyönyörűséges szerepet kaphattam.
Most mi köti le az energiáit?
– Az egyik egy régi nagy siker újbóli bemutatója: Arbuzov Kései találkozása. Valaha Tolnay Klári és Mensáros László legendás kettőse volt. A másik még terv: egy előadóest-sorozat híres feleségekről. A harmadikat már javában játszom, Marlene Dietrichről szól. A 69 éves színésznő egy írónőnek meséli el gyötrelmeit és örömeit az öltözője falai között. Anya–lánya viszony kudarcáról (a szerepei nem engedtek elég időt a vele való törődésre). Dilemmáját arról, hogy életének ebben a szakaszában megállja-e a helyét még a pódiumon. Vásári Mónika a partnerem. Én terveztem a kosztümöt. Kicsit átírtam a darabot, tizenhat dalbetétben mesélem el Dietrich életét. A darab nagy siker volt Párizsban, Amerikában és Berlinben. És az volt az előadásunk Sopronban és Óbudán is. Most keresünk Pesten egy állandó játszóhelyet. Budán sajnos nincs színház. Régi, kedves helyünk, a MOM álmát állványok, daruk védik. Talán a jövő év első harmadában bekövetkezhet a „nagy felébredés”.
Karácsonyvárásban
Gondolom, nyakig van a karácsonyi készülődésben.
– Az ajándékozás művészete abból az odafigyelésből táplálkozik, ami az egész évi gyermeknevelés apró velejárója. Pontosan tudom, kinek mi a kívánsága, mit szeretne. Persze ez azzal jár, hogy ha a „hol van még a karácsony?” idején olyasmire lelünk, ami valamelyiküknek a szíve vágya, akkor azt megvesszük. Csak eldugni kell az ünnepig, no és jó időben, jókor megtalálni, becsomagolni… Nehogy véletlenül húsvétkor kerüljön elő. Most már ura vagyok a helyzetnek!
Sokan várják együtt a szentestét?
– Igen, de korán kezdünk. Még nincs fönn a betlehemi csillag, amikor mi már karácsonyozunk. Az ünnepnek hagyománya van: még akkor alakult ki, amikor a gyerekek kicsik voltak. Én mint angyalka működtem délután. Huszti Péter ezalatt sétált a gyermekekkel, játékból minden világos ablakba bekukucskáltak: hogy áll a Jézuska az ajándékkihordással, áll-e már karácsonyfa? Ezt a szokást megörökölték a gyerekek. Ma a kispapák sétáltatnak, és a kismamák készülődnek. Nálunk soha nincs szenteste sütés-főzés, hal-, káposzta- vagy bejgliillat. Két héttel előbb minden ünnepi fogással elkészülök: hideg pulykasült, marinált hal van az asztalon. Nálunk karácsonykor „Karácsony-illat” van!
Járay Mari