Képzeletbeli barangolás Márai városaiban
Márai Sándor születésnapja előtt tisztelgett április 11-én a MOM Kulturális Központ és az önkormányzat mellett az a több száz ember is, aki nemcsak az ülő-, de még az állóhelyeket is zsúfolásig megtöltötte a kupolateremben. Mészáros Tibor Márai-kutató kalauzolásával végigjártuk múlt századi irodalmunk egyik legjelentősebb alakjának életútját.
Egyetemi éveim alatt köteleződtem el Márai iránt – kezdte köszöntőjét személyes vallomással Fonti Krisztina alpolgármester a MOM-ban rendezett Márai-esten. – Az Egy polgár vallomásaiból a századelő polgári világa, annak hangulata ragadott magával. Márai, aki a számkivetettség alatt is folyamatosan visszasírta Kassát és Budát, igazán átérezte azt, hogy Budán lakni világnézet, ahogy azt a műveiből válogatott kötet címe is jelzi. Mi, akik a Hegyvidéken élünk, szintén átérezzük ezt. Ha az mondjuk, Budán lakni világnézet, az nem fellengzősséget jelent, sokkal inkább a pontos leírását ennek a lokálpatrióta érzésnek.
Mészáros Tibor, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, a Márai-hagyaték gondozója arról beszélt, hogy Márai utazó volt, méghozzá a szó több értelmében is, és élete egyes helyszínei szinte liturgikussá váltak, útjai kalandot, megismerést, felfedezést, élményszerzést jelentettek, amelyekből írásai is táplálkoztak. Az 1948-as emigráció után azonban új értelmet kapott az utazás: honvágyat, otthonkeresést, magányt.
Életének csomópontjait, a különböző városokat az alkotás szempontjából ítélte meg Márai, New York például mindvégig alkalmatlan volt számára mind az írásra, mind az otthontalálásra. Ezzel szemben szülővárosa, Kassa, majd Buda örök viszonyítási alap maradt, későbbi életének helyszíneit is annak alapján osztályozta, hogy megadják-e számára a polgári élethez szükséges értékeket, amelyek e két városban megvoltak: a zegzugos kis utcákat, a kávézókat és a kiskocsmákat, a múzeumokat és a fürdőhelyeket, a meghitt sétálóhelyeket. Míg Bécs, Párizs és Nápoly kárpótolta valamelyest Kassáért és Budáért, a New York-i és San Diegó-i életben már nem talált régi önmagára, távol hazájától, távol porladó polgári értékeitől – mondta Mészáros Tibor.
A huszadik századdal együtt, 1900-ban született író sorsa egyben a század sorsa is volt: serdülőkorát az első világháború pecsételte meg, életét a második világháború törte derékba. Az emigráció keserű kenyere korán ismerős lett számára, hiszen míg a háború végéig előbb tanulmányai révén, majd kiküldetésben töltött hosszabb-rövidebb időszakokat külföldön, 1948-tól már folyamatosan idegenben élt. Szemben állt mindenfajta diktatúrával – úgy 1943–44-ben, mint a kommunizmus idején –, meg is kapta érte büntetését, még akadémiai tagságától is megfosztották. Olaszország, Svájc, majd az Egyesült Államok lett a lakóhelye – de soha nem az otthona. Családja elvesztése után szegényen, betegen, magányosan érte 1989-ben az önként hívott halál.
Aki elolvassa az 1971-ben megjelent Föld, föld! című önvallomását, megérti belőle igazi tragédiáját: a kommunizálódó Magyarországon a keleti, „szovjetesedő” gondolkodásmód és a diktatúra megszüntette azt a tipikusan polgári életformát, és megtagadta azokat a hagyományokat, értékeket, amelyeket ő egész élete során iránytűnek, útmutatónak tartott. Ebből a számára megüresedett világból inkább elmenekült, hogy új hazát keressen. De új haza helyett csak a magány szomorú szabadságát találta meg. Az április 11-i irodalmi esten ezen az utazáson kísértük el Márai Sándort. A képzeletbeli barangolásban Bács Ferenc és Kisfalusi Lehel színművészek közreműködtek.
J. E.